DEME ZOLTÁN
"1947 januárjában, az apám által előkészített módon úgy, hogy még a szomszédok sem tudtak semmit, a lakás is teljesen berendezve volt. Délután elment otthonról. Este két lipicai kancával jött haza. Ekkor két tehenünk, két anyadisznó és pár malac volt otthon. Még akkor este elvitték a két tehenet, amit lovakra cserélt el + ráfizetett valamennyit. Elvitték a disznókat, amiért szintén egy lova vett. Késő este megérkezett Óbástból apám jó ismerőse és távoli rokona is. Az előre elkészített 3 szánra felrakták a legfontosabb dolgokat. Aratógép szétszedve, vetőmag, felfüstölt disznó, 3 zsákban a legértékesebb könyvek, szétszedett kocsi, és a háztartáshoz legszükségesebb edények. Ja és az ágyneműk. Úgy, hogy a két legnehezebb szánkót két pár ló, az egyik ágyneműs szánkót pedig egy ló húzta. Éjjel egy órakor hangtalanul kiszánkóztak a faluból, irány Óbást, a magyar határ.
Mi, vagyis anyuka, nővérem Joli, és én, már csak ócska hol- mikban töltöttük az éjszakát, és kora reggel búcsú nélkül mentünk ki az állomásra, ott felültünk a vonatra. Irány Óbást, ott volt a találkozó. Óbást nem esett közel a vas- úthoz. Kb. 7 km-re, már nem tudom, hogy hol szálltunk le, de nem ott, ahol közelebb esett volna, mert féltünk, hogy elkapnak. Ezt az apám elmagyarázta anyámnak, hogy hol szálljunk le. Mikor az állomáson megkérdeztük, hogy merre kell menni Óbástra, mondták, hogy előbb szálljunk le egy megállóval, amit mi természetesen tudtunk, de a vonatok még nagyon ritkán jártak, úgy, hogy kértük, mutassák, vagy magyarázzák el az utat gyalog. Így nekivágtunk hárman a nagy hegyi gyalogútnak, ami sűrű erdőn vezetett át. Erre az útra valamennyien keservesen gondolunk vissza. Anyám és nővérem nehéz kézitáskát, én egy 5 literes zománcozott tejeskannát vittem. A posztócipők eláztak, tele mentek hóval. A nővérem sírva fakadt. Én húztam le a lábáról a cipőt, és kapartam ki belőle a megfagyott nedves havat. Én annyit estem, és ilyenkor a kannát mindig a földhöz vágtam, hogy mire odaértünk, teljesen használhatatlan volt. Anyánk, aki ekkor 45 éves volt, bátorított és bíztatott, hogy mindjárt odaérünk. A mindjárt késő délután volt. Három agyonfagyott menekült. Megtaláltuk apámat és bátyámat az Óbásti rokonnál. A szánkók, úgy ahogy elindultak. Így álltak az udvaron. Nekem fogalmam sem volt arról, hogy mi történik. Este lefektettek és elaludtam. Éjjel apámék, és az egész család rajtam kívül elindultak és szerencssen átértek a határon Zabar községbe. Ez nem volt nagy távolság, úgy 5-6 km. Amikor felébred- tem nagyon megszeppentem, hogy a családból nincs senki. Vigasztaltak, hogy értem a bátyám jön majd, de én nem hittem senkinek. Azt hittem itt hagytak. Egész nap sírtam és szipogtam. Még egy éjszakára lefektetni már nem tudtak volna. Ezt a szüleim is tudták. Este 9 óra tájban megjött a bátyám. Az én örömöm nagy volt.
Szólt, no Zotyos, elindulunk. Már meg voltam vacsoráztatva és nekivágtunk gyalog a hosszú útnak. Edzett srác voltam. 10 éves múltam, és tudtam, hogy csak a saját lábamon jutok át. Az erdőbe érve kérdezgettem, hogy messze van-e még a határ. Ő azt mondta, hogy még messze, de ne beszéljek, mert veszélyes helyen járunk. Azután suttogva, szinte mutogatva kérdeztem, hogy messze van-e még a határ? Ő bólogatott, hogy nagyon. Tele voltam izgalommal, és ezt Ő is tudta. Vagy kétórai erős menet után, én szinte futottam hegyre fel, le, amikor megszólalt, hogy most már megmu- tatja, hol a határ. Megállt, visszafordult, és megmutatta azt a hegygerincet, amit a hold megvilágított, hogy ott a határ. A nagy izgalom elmaradt, mert én úgy gondoltam, hogy egy lépés lesz az, amellyel a határt átlépem.
Nemsokára Zabaron voltunk, a plébánia cselédházában, ami egy udvar volt a tisztelendő úr házánál. Csak az udvar másik oldalán voltak mellette az istállók, Lovaink
már ott eszegettek. A család együtt volt, Géza bátyám nélkül. Azt hiszem, Zabaron 2 napot töltöttünk. A lovak élelme fogytán volt, és Isten bocsássa meg, lopkodtam a plébánia istállójának a padlásáról szénát és zabot. Apám egy lovat eladott, mert valamiből élni is kellett. Még mindig meg volt a két lipicai almásderes. Ebben az időben, ezekbe voltam szerelmes. Mindent én csináltam velük. Etettem, itattam és pucoltam őket.
Apám szinte sohasem volt otthon, mert intézte Salgótarján- ban, hogy hol tudunk letelepedni.
Az első variáció Nagymaros volt. Onnan is kitelepítettek embereket, és az állam adott házat, földet. Egy véletlen folytán, amikor apám és bátyám Pesten jártak szintén ez ügyben, összetalálkoztak a bátyám volt katonai parancsnokával, dr. Vlasics Pállal. Ő rögtön elmondta, hogy Nagykovácsiban lakik, ahonnan a svábokat majdnem mindet kitelepítették, és még van pár üres ház.
Apámék kijöttek, megnézték a falut és nagyon megtetszett nekik. Budához mindössze 7 km. Apám erre vágyott. A hivatalos dolgokat elintézték. Apám Salgótarjánban teheratót fogadott, és azzal vitték be Zabarról, amink volt. A lovakat gyalog hajtották be Tarjánba. Apám az egyik pár lovat már korábban el akarta adni, de sajnos a földműveseknek még nagyon kevés pénzük volt. A Salgótarjáni bánya hivatalos személye megnézte a lovakat és a két muraközi nagyon megtetszett neki.
Akkor 1947 március elején 4500-Ft-ot ígért értük. Apám nem akart megválni tőlük, én meg a két lipicaitól. De mit számítottam én akkor. Végül is a bánya megvette a két lényegesen könnyebb lipicait 2800-Ft-ért. Később apám megbánta, mert Nagykovácsi hegyes vidék és a nehéz lovakkal nem tudott olyan könnyen mozogni, mint a könnyű lovakkal lehetett volna."
